Te..

Várom a napot,
mikor végre, önmagad adod.
Legalább egyszer…
Kibújsz álruhádból,
s csupasz tested éhe
koppan a vágytól.
Sebezhető és érzékeny leszel,
mint róka volt a kis herceggel…
A burok, mely védett, szétrepedt,
mikor piciny tested világra kéredzkedett.
Bőrödön akkor is máz volt,
szomjasan szívtad magadba.
Arcodon gödrös kis mosoly táncolt,
mint ma…Szelíd, intő szavamra.
Fotókon látom a lényeget,
rejtőzködő, bujkáló lényedet…
Kifogysz egyszer a fákból,
A leplező ruhákból, ahol árnyékod hagyod…
Lelkeden marad mégis a fátyol,
mert önmagad megismerni:Te sem akarod…