Cseppek csorognak a hártyán
tisztul a szivárvány.
Oszlik a köd sejtjeimben.
A helyére kerül minden.
Összeállt a kép újra, dübörög, dobog, ritmusra.
Szívem ezernyi szállal köt magához,
vérrel küldő csókdobbanáshoz.
Ölel a múlt, halálhajtó hintója elavult.
Cserélni kéne másra, szilaj vasparipákra…
Min tűzet okádva száguldanak a napok:
Szűkös heteink, hónapok….
Mígnem elérsz arra a pontra,
ahol bezárul a kör: Csonttoronyba!
És újra csorognak a cseppek arcodon,
ahogy akkor is, azon a napon…
Semmi sem változik soha.
Az idő állomásain vagyunk lüktető csoda.
Utolsó vérig harcolunk teremteni…
Pedig az szimplán csak isteni…
De már nem is erről szól az ének,
hanem, hogy kié az ítélet!
Ki legyen a harcban katona,
és ki áldozat….Siratóasszonyok fia…
Mely kézben, a hatalom pallosa…
Ugyanaz a nóta évezredek óta.
Hiába a csere, a nemesacél vele….
Akkor érdem csak,
ha nemes a cél vége-eleje:
És mi büszkén halunk bele…
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése