Diabetes Mellitus

Két napig ültem hiába…
Előttem rémisztő kórházi ágya…
Ujjaim bilincsként fogták vékony kezét
világként tartottam kezemben tenyerét.
Mozdulatlanul, pici ujjacskái,
szelíden hagyták magukat dajkálni.
Sűrű szempillája mély árkon pihent,
mint egy játék baba aludt csak végtelen…
Kerestem a szemét azt a tengerkéket,
szemhéja mögött, álmodott szépet…
Csak vártam…Halálra váltan,
kezemben kezével az ébredés percét...
Tudtam, hogy így lesz!
Adtam a gyógyerőt, ágyánál ülve,
visszatartottam őt…
Harmadnapra mozdult kicsi kezecskéje,
s kábult álmából ébredezett végre…
Cirógatta lelkem az a kis mozdulat,
amivel visszatért hozzám sápatag..
Születésnapom volt, pont azon a héten.
Nem vehették tőlem, az egyetlen kincsem…
Nem engedték „fenn”…Nincsen az az Isten!
Azóta nevet rám, tengerkék szemével,
nem is emlékszik már,
mi volt akkor éjjel…
Hogy újra született, mákszemnyi eséllyel!

Körforgás

Cseppek csorognak a hártyán
tisztul a szivárvány.
Oszlik a köd sejtjeimben.
A helyére kerül minden.
Összeállt a kép újra, dübörög, dobog, ritmusra.
Szívem ezernyi szállal köt magához,
vérrel küldő csókdobbanáshoz.
Ölel a múlt, halálhajtó hintója elavult.
Cserélni kéne másra, szilaj vasparipákra…
Min tűzet okádva száguldanak a napok:
Szűkös heteink, hónapok….
Mígnem elérsz arra a pontra,
ahol bezárul a kör: Csonttoronyba!
És újra csorognak a cseppek arcodon,
ahogy akkor is, azon a napon…
Semmi sem változik soha.
Az idő állomásain vagyunk lüktető csoda.
Utolsó vérig harcolunk teremteni…
Pedig az szimplán csak isteni…
De már nem is erről szól az ének,
hanem, hogy kié az ítélet!
Ki legyen a harcban katona,
és ki áldozat….Siratóasszonyok fia…
Mely kézben, a hatalom pallosa…
Ugyanaz a nóta évezredek óta.
Hiába a csere, a nemesacél vele….
Akkor érdem csak,
ha nemes a cél vége-eleje:
És mi büszkén halunk bele…

Vörös vagyok...

Az van, amit nem akarok
biztos még csak gyerek vagyok.
Vágyom erre - vágyom arra,
rózsaszínű cukorhabra…
Kéne fagyi meg kis süti…
Bánatölő csokihegyek,
meg hogy másnap reggel hatra,
nyolc kilóval könnyebb legyek…
De ilyenek meg nincsenek.
Szeretnék egy új cipőt is,
s szőke hajat csakazértis…
Tudom utáltad is nagyon,
ha egy nő, csak szimplán okos
és nem egy kis divatmajom…
Legyen szép, nagy, bociszeme,
és szilikonos a melle …
Lehetőleg ne is szóljon,
és ha mégis…..Csíííz, ez elég!
Had villogjon ajándékod,
szemfogán a brillpatentod…
Na kis szívem jó figyelj rám!
Drága óra, mobil, laptop,
jó autó, s benne vackok…
Ez mind, randira felesleges!
Nem viheted be az ágyba,
Csak a pucér tested vágya az,
amit ott, elővehetsz…
Értékeid – már ha vannak,
pőrén is megmutatkoznak…
Bízz magadban, ahogy én is…
Vörös vagyok én szőkén is…

Csalódás

Csalódtam..Pedig nem akartam…
Se téged, se ezt..
Hessegettem mindig a valót.
Hátha mégis….Akartam a jót!
De záptojás szaga volt már a szónak.
Trombita hangja szólt takarodónak.
Lepukkant érzelmek haldokoltak némán,
bántottuk egymást rendületlenül…
Szinte ez volt a kéj már…
Az elejében volt a vége,
a kezdősor a pontot kérte,
csak nem vettem észre…
Akkor még nem…
Ha nem ég a tűz,
fröcsögjünk vizet a parázsra,
már úgysem jó másra…
Szalonnasütésre se, kihűlt már ereje…
De ne oltsuk ki rögtön,
játsszunk még vele!
A keserű próbálkozásba haltunk hamar…
Az érzés még most is mar…
Ha nincs vége, halál a diadal…
Elmúlt a forróság.
Ágyékunk lüktetése lecsendesült.
Szívünk dobbanása, hideg szerelemlánggal szembesült…

Álmatlanság

Egy, kettő, három…
Elaludt a párom.
Hát én vajon mit tegyek,
hogy én is álmosabb legyek?
Próbáltam már plafont nézni…
Számoltam a sarkokat.
Benne több száz göndör szűrű
bégető bárányokat…
Egereket, jó sokat…
De a macska megzavarta
ötszáznál a fejemet…
Nem tudtam már követni
az állatseregletemet.
Olvastam is félhomályban,
hátha álmosít magában,
a sok betű imbolygása.
Árnyképjáték a falon
szemem összpontosítom…
De nem! Nem alszom mindhiába!
Virrasztok az éjszakába.
És ha mégis aludnék?
Felzavarna kedvesem
horkol szenvedélyesen…
Hallgatom a torokzenét
fújtat, pufog, horkant, nyüszít…
Levegőt is vesz kicsit,
aztán zengi egyre-másra,
ismétlődik hangos álma…
Hogy nem ébred fel e zajra?
Saját magát nem zavarja?
Morfondírozok magamban.
Közben pedig szépen lassan:
Szememen egy lakat kattan.
Álmok indulnak fejemben….
Ááááááhhh….Tán el is szenderedtem…

Sz.E. 2008 08.19

Még rémlik néhány boldog pillanat
a delíriumos éjszakák alatt…
Már nem érdekel semmi sem,
a rózsaszín, a kék meg az igen…
Szürkére váltottak a színek…
És már….Nem…Már nem, az az Igen…
Elfelejtettem a szavakat,
számon régóta lakat
lelkem sírva dorombol
a macskakülső alatt…
Minden napom könnyáztatta pillanat…
ha a összegyűjteném őket,
hajónyi rakományként úszna a bánatmálha.
Keresve örömkikötőket, hiába…
A fájdalom, Isten adománya.
Hogy örömünket néha szomor’ is fájja…
S hogy melyik a másik rovása,
magam vagyok életem kovácsa.
Addig kell ütnöm a vasat
míg bánatomra örömrózsa fakad…
Akkor ér révbe a teherhajó,
s üresen pihen a dokkban:
Fájdalmas terhétől szabadultan.
cuki..

Búcsú

Elfogynak lassan számról a szavak…
Látod mégiscsak becsaptalak…
Ígéretem szerint, halálig veled…
Az Isten mégis így rendelkezett.
Nekem már halványul a világ,
rád pedig rengeteg gyönyörű dolog vár…
Engedj el bátran!
Az indulásnál fogd csak kezem…
Azt megengedem…
Ha megérkeztem, csillag leszek.
Fentről majd esténként integetek…
Pici pontként, porrá válok e világban,
senki sem tudja, hogy itt is jártam…
Csak te!Agyő hát neked!
Te mindig tudni fogod,
hogy hol leszek:
Szívedben mindig, és a fejed felett…

Elhagyatottan

Finomságra fáj már a foga...
Szegényes a mindennapi vacsora.
Húson gondolkodik délre,
vasárnap ebédre.
Ünnepi lakomát tervez hétvégére.
Számolgatja pénzét, s úgy találja,
éppen elég lesz négy darab farhátra…
Előre élvezi azt a pillanatot,
amikor választ majd, húsosat és nagyot….
Pörköltszaft illatával orra,
bögréje tejbe áztatott, szikkadt kenyérrel teli...
Csendesen, ábrándozva nyel...
Mindennap ezt eszi.
Reggel még melegen,
este maradékot meg csak úgy, hidegen.
Zöldség és gyümölcs már rég nincs asztalán.
Húsra is havonta telik csak talán…
Egyetlen luxusa, hűséges társa,
a vörös, csíkos szőrű házimacskája.
Sóvárogva nézi, amikor eteti,
ahogy a szaftos húst tálkájából eszi…
Néha azt gondolja, pörköltnek jó volna…
De a macskaszemek lebeszélik róla…
Jó lesz a farhát is, győzködi magát:
Kerül hozzá hagyma, meg vett paprikát.
Kicsit fonnyadt ugyan, mint a paradicsom.
Négy napja őrzi:Pörköltnek lesz bizony!
Hol vannak már régen
azok a szép napok,
mikor a család még vele együtt lakott…
Elmúlt lassan minden...
Mintha álom lenne,
magára maradt megöregedve…
Senki sem keresi.
Pedig szelíd, öreg szíve: Szeretettel teli…
cuki..

Elmenekülnék

Elmenekülnék jó messzire…
Égboltra csücsülnék,
éppen a szélire…
Onnan mosolyognék a világra,
könnyeimet felhőkbe zárva.
Nem törődnék mással…
Szelíd macskasággal
dorombolnám tele életem,
hogy minden simogatás az enyém legyen.
Érintéshegyeket teremtenék…
Lágy érzelmeket, s szerelemvirágos
tarka réteket.
Elapasztanám a bánatkönnyeket,
s örömcseppekkel locsolnék kerteket.
Ha az égre nézel, talán épp ott leszek…
Még az is lehet,
hogy éjszaka hallod majd macskaléptemet.
Ahogy surranok simogatásra,
Öledbe bújva szelíden.
Elképzelem…
Ébredéskor érzed majd,
hogy karodon pihent meg fejem.
Cirógatás lesz, szerelmes szíveden…
Igen, odadorombolnám magam
csillagos éjeken…
Átmásznék érted, az érintéshegyeken…

Szúnyogvita

A vérbankod nem én vagyok…
Ne légy erőszakos szúnyog!
Tudod úgy, mint nő a nővel:
A fakanálra menővel,
zizegj ide gőzerővel!
Beszéljük meg ezt a szurkát!
Tiltott szúnyogcsípés szívás…
Persze neked „kedvesem”.
Hisz vérrel teli pocakodat
légycsapóra fektetem…
Hacsak, nem fogadod jobbom.
Cserébe, nem maradsz hoppon…
Kapsz egy vérrel teli bögrét,
baromfiktól köpölyözték .
Abból szívhatsz szúrás nélkül,
fogadd el ezt békességül…
Hogyha egyetértesz velem
döngicséld, na itt a fülem!
Zzzzz…zzzzz….zzz..zzzzz..zzz!
Beledöngte, elfogadta,
s utoljára fülcimpámat
mégegyszer jól megharapta…
Ez volt részéről a csapda.
Bal kezem meg nagyhirtelen
egy mozdulattal lecsapta.…

Hitetlenül

Nem hiszek többé…
Nem érdemes.
Nincs kiben és miben,
ez, mostmár végleges.
Holnap az Úr színe elé megyek…
Elmondom neki is azt,
hogy most vétkezek.
Egy báránykával
kevesebb lesz holnap.
Nem béget falkában
egyedül marad csak.
Más úton megy tovább,
egy új, járatlanon…
Nem volt boldogsága
a hívő utakon…
Próba, szerencse!
Itt a jó alkalom.
Megpróbálom én is,
hátha jó leszek majd
valakinek így is…
Magányos bárányként.
Nyakamba talán
táblát kéne tenni:
„Legelőre tartok,
„Szeretetet enni”…
Hol a legdúsabb hely,
én is odamegyek.
Csak talpaimra előbb:
Útilaput veszek…

Perctemető

Eljárt az idő felettünk,
pedig nem is ettünk,
ittunk, szerettünk eleget,
s a borból is csak kóstoltunk…
Keveset a jóból, többet a lőréből,
a kábulat meg az ár miatt.
Pedig hittük a tiszta álmokat,
őszintén lobogva váltottunk meg világokat…
És tessék!Elcsámborgott az idő,
gyűlt a perctemető lassan…
Halottaira, fátylat borítottam.
Magam vagyok, érted!
Csontig emlékek, virágok – holtak,
fecnik és kékek…Mind követelnének…
Ha hagynám, már szólna a halotti ének,
temetnének.
Torra gyűlne a rokonság…
„Volt mit aprítani neki…
Tejbe, vajba volt fürösztve…”.
Menne a pletyka.
„Biztos kitesznek érte, meg magukért… na!”
Lesz hidegtál meg fasírt, és pogácsa,
pohárban pezsgő, azt szerette…
Mondanák emlékezve…
„Elképesztő, hogy már csak a teste…”
Vagy nem is így lenne!
Ez a sztenderd változat,
de sosem szeretttem a szokványosat.
Inkább, ha későn is, de bontok borokat.
Ínyenc falatokat eszem…
És keresek egy társat,
egy őrült, hobó vagányt,
ki elriasztja végképp
mellőlem a magányt.

Az én titkom

Csellengő gondolataim
terelem össze pórázba,
csokorba kötve.
Túl nagy a szabadság,
a szavak röpte…
Csodát várok csak egyszer,
nem mindörökre:
Hogy valaki őket a földhöz kösse…
Rendezem hát a zavart,
polcokra teszem majd.
Ha szemembe nézel,
látod a logikus képet ,
csak egyet ne hallj ….
Ami a lényeg:
A gondolathőmérséklet…
Hogy langyosak, vagy forrók a betűk…
Hogy hangos vagy halk a szóetűd…
Hogy ragyog e arcom,
ha kimondom őket…
Hogy érzelmet vált-e ki,
viszontperzselőket…
Ez szívből jön, tőlem és tőled…
Az én titkom marad, mit elloptam belőled…

Macskapillanat

Éjszakai zajok
hajnali zörejek…
Félálomban,
halkan figyelek.
Macska sompolyog
az ablak alatt.
Azt hittem,
téged hallottalak.
Bedorombolt kicsit …
„Tudod én is itt lakom”
képpel, követelte
a reggelit,
smaragdzöld szemével.
Hízelgőn érvelt ébredésre,
pedig én maradnék még
gondolatban, szeretkezésre..
Elém tolta a napsugarakat,
puha mancsa
tétován tapogat,
lássam, jogosan kérdi:
„Hol a reggeli falat”…
Muszáj takaróban hagytalak,
elvitt tőlem a macskapillanat.
Szívdobbanásom ringat belül,
míg álmom estére megint
melléd szenderül.

A férfi

Azt mondta, kicsi a szája…
Keveset beszél, általában.
Azt is halkan, tán magában,
csak a bajusz alatt suttogva lágyan…
Mert ez erotikus, ez kell a nőknek,
petting előtt fontos, amíg „bíbelődnek”.
Hogy nem iszik sokat, és sportol…
Míg hazaér a boltból,
ahol mindig csak egy üveggel vesz,
mert elég az este.
Aztán ha fogy, fut vissza a beste…
Izmos, barna, és jó csávó lenne, ha akarna,
de azt ki kell érdemelni, hogy megmutassa magát!...
Ennyi!...
Csinos és kellemes, s mint általában a férfi
- szörnyen szellemes…Anyagilag jól szituált ugyan,
de nem baj, ha a nőnél buxa van…
Randira visz virágot, igen.
Azért csak egy szálat, mert Ő ilyen!
Minek a nagy csokor?
Nincs hová tenni, csak a nyűg van vele,
ezért nem kell venni…
Hogy a nő örülne, az már nem érdekli.
Azt hiszi ez macsós, ezért olyan kapós a hölgyek körében…
Bár randija még nem volt, de reméli lesz!
Erre gyúr naponta s gyakorol feszt…
Ismerkedik no mame, írni azt tud,
készül találkozni, mindig nekifut…
Aztán valahogyan mégis csak elakad,
a bátorság hajója hatalmas léket kap…
Elég gyorsan süllyed, szinte napok alatt,
s bár ő a kapitánye első az,
ki szalad.„Hajótöröttként”
meghúzza jól magát, s újra építi hatalmas egóját!

Boros-dal

Csillag pislákolt felettem,
fülledt, éji nagy melegben.
Vörösbor meg rumos gyümölcs,
azt mondták, hogy:„na most üvölts!”…
Sosem énekeltem magam,
mégis először, csak halkan…
Majd egy kicsit hangosabban…
Holdig szállt a „borból” dallam.
Zengett is az „ acélosan”….
Olyan macskakacérosan!
Pedig, hát csak dúdolgattam…
De a bíbor korty nedűje
szikrákat csiholt belülre…
Hangszálaimon pendültek,
s taktus szerint már repültek.
Szálltak el az éjszakában,
lehet azt hitték, hogy bál van…
Talán az is volt szívemben:
Éppen arról énekeltem,
s közben:Csillagrandevúra mentem…

cuki-mondóka

Van egy férfi
aki szeret.
Huncut szeme
mindig nevet.
Rám mosolyog,
kacsint nagyot,
ha megölel,
majd meghalok.
Ő az én szerető babám
kerek világért sem adnám!

A ribanc..

Az olcsó kis ribi, hogy bírta ki,
hogy ne menjen el mással,
csak szíve urával…
Pedig csalták nagyon…
Csupa zöldhasúval terített pamlagon.
Nyálas vén szivarok, impotens kamaszok,
otthonról menekülő férjek,
hitük az ágyban nem fért meg.
Pökhendi, tömött zsebű alakok…
Csettintésre ugranak a kéjért,
egy ribanc szerelméért.
A széles mellény…Ez bizony tény!
Kis valósággal párosul,
nem számit a méret piszkosul:
Egy kurvánál, mindig lehetsz úr…
Nekik egy dolog a lényeg…
Ropogós bankjegy az ígéret!
Lelkük makulátlan, mint Hófehérke…
Ölükben életük igazi vétke.
Varázsszóra, zöldhasú bankóra nyílik lábuk, szájuk…
Szemüket zárja bársonyos pillájuk.
Arra az öt percre fátyolba burkolt lelke,
minden kis ribanc ösztönös védelme…

Te..

Várom a napot,
mikor végre, önmagad adod.
Legalább egyszer…
Kibújsz álruhádból,
s csupasz tested éhe
koppan a vágytól.
Sebezhető és érzékeny leszel,
mint róka volt a kis herceggel…
A burok, mely védett, szétrepedt,
mikor piciny tested világra kéredzkedett.
Bőrödön akkor is máz volt,
szomjasan szívtad magadba.
Arcodon gödrös kis mosoly táncolt,
mint ma…Szelíd, intő szavamra.
Fotókon látom a lényeget,
rejtőzködő, bujkáló lényedet…
Kifogysz egyszer a fákból,
A leplező ruhákból, ahol árnyékod hagyod…
Lelkeden marad mégis a fátyol,
mert önmagad megismerni:Te sem akarod…

Megtaláltalak..

Egész életemben vártam,
míg végül rád találtam…
De te még nem tudod,
hogy a csillag,
mi fejed felett ragyog:
Az én vagyok!

Bár tudnék...

Bár tudnék muzsikálni úgy,
hogy színpadról, moccanást se látni,
lélegzetvisszafojtva, tapintható csend
visszhangozna odalent, a nézőtéren….
Lennék én középen, a pulpituson…
Hangszeremmel:
simogatással csalt hangjegyekkel tölteném meg a termet.
Könnyek csillogása oldaná a figyelmet.

Áradó zene… Lélekkel tele…
Szökne a színpadról százfelé,
trónjától fosztott, szomorka Istene,
lágy dallamomtól:
Hatalmát vesztené…
Egyre hangosabb tánca, ujjaim virtuóz versenycsatája,
mikor a szívek égig érnek:
Lassú ritmusra váltva lecsendesül…

Akkor, ott a színpadon Egyedül…
Megválthatnám a bűnt, mi tettekben testesült:
Mindenkiét…Ha tudnám pontosan azt a zenét…
Kotta nélkül, könnyedén, bárkinek eljátszanám én…MOST!
A világ közepe vagyok fülbemászóan.
Gyógyír, sebekre balzsamok, lélekboldogság,
repülő angyalok, andalító, furcsa zajok…
Ünnepi ruha tiszteleg a melódiának…

Miattam feszül ő, hófehér ingek
gyönyörű bilincse:A csokornyakkendő.
Pisszenést sem enged az uraknak,
hisz koncertre kötelező…
Megbabonázva, fülnek hízelgő táncotjárva
kúszik körül a dallam, mit játszani akartam…
A hallgatóság értőn dúdolja,
halkan a zenét, hogy ne halljam,
ne zavarják játékom ütemét.

Aztán, az utolsó hang után,
tapsviharban fürdenék,
s a siker illatát sprayként táskámba rejteném:
Emléknek.
De nem tudok zenélni,
nem játszom hangszeren.
Szívem húrjait pengetik csalfa,
víg muzsikások, szemérmetlen boldogságvadászok…
Bár tudnám….Hogy ússzák ezt meg mások...

Mi marad?..

Mi marad, hogy érezd,
valami még lesz…
Hogy nem kész még a kép,
mit születésedtől fest az égi piktor.
Hiányzik még sok szín,
meg a huncut fintor,
mi az elégedettség jele,
mégsem leszel boldog vele.
Pedig mondta az anyu:
„…Nyugodj már bele,
a sors ellen, nincs apelláta".
A lázadó elbukik sorra, mindhiába!
Megannyi filmben láttad,
ha az élet egyenruhát ad, azt kell hordani...
Aztán majd csak alakul,
lazul a kötöttség váratlanul…
De te várj türelmesen,
meglesz a jutalmad gyermekem”…
Nyolcvan év bölcsessége sír szemében,
mosolyra ritkán csábítható régen.
Mi marad akkor? – kérdem.
Számít, hogy mindenem adtam ODA,
ahová éppen kellett a csoda, kié az érdem?
A kérdés ostoba.Te írod sorsod nincspapírra,
tapasztalat tollával javítva…
Nagyon jól emlékszem, bármi volt az étel,
csak jó anyám kezéből vehessem azt el.
Vajas kenyéren, nyárízű paprika,
saját termesztésű, vastag húsú csoda.
Gyermekkorom vidám, dejavu illata…
Ez is ott a képen,
életem festményén épp’ hogy…
Mert régóta már, az én kezemből finom az étel,
ahogy anyám tanított, szeretetével.
Vajon sikerült-e továbbadnom mindent,
mi maradt hát nekem?
Az, hogy emlékezem?
Vagy…..valami meglepetés dolog?
Ami settenkedik, odaoldalog,
s körbeölel, amúgy emberesen:
Ha már rajtakapott a boldogságlesen…

Kényszer

Villámlik, dörög,
minden hömpölyög.
Kavarognak bennem
a mondatok,
mint bőszült csődörök...
Ajkam csak dadog…
Hisztérikus vagyok,
vagy csak félek?
Árva lélekként, kísértek…
Menekülnék már börtönömből,
agyam önmagam rabjaként dörömböl…
Szabadságra vágyik!
Nagy levegőt veszek,
és végül engedek:
„Ígérem….Jó leszek!”..

Nyár éjszaka

Fejem felett ibolyakék mező..
Csillagtemető.
Metsző fényei a Holdnak:
Aranyat csiszolnak.
Csillámló porai, tintakékbe halnak.
Ezüstpénz az ott fenn, szerencsét hozó!
Álmainkkal csalfán mindig játszadozó…
Szerelmes éjszakán:
Nyughatatlan ágya parázna vágyaknak…
Forró leheletek, lepedőjeként,
csillagnyáj gyapjúja terül most elénk…
Gyűrögetem neved pezsgőm poharára.
Koccintok veled az éjszakánkra.
Szemed a holdfény, megbabonázott.
S kezembe nyomtál egy papírvirágot.
Aranyló csillagfény csillan poharamon
koccintok veled, Ó papírlovagom.
Megálmodott s írott, tiszta, szép szerelemet
sötétben is fénylő, smaragdzöld szemeket,
vagyHoldhideg pillantást…Képzelek…Veled.
Felfeded- e végre magad?
Vagy neved csak szó marad?
Egy papíron…A kijózanító reggel
galacsinná gyűri kezemben: És kidobom…

Szeplőpöttyök...

Talán más világot képzelek magamnak,
mint amiben nyúz a tegnap.
Repedező máz, az élet kifiguráz,
és átgyúr gyűrt napokon…
Kialvatlan hajnal bámul ágyamon.
Újraépülök darabjaimból,
látszólag ép szoborrá.
Konduló harang jelzi, most leszel porrá:
És a holnap ismét lerombol.
Szócsaták hada, a meggyőzések
rohamosztaga indul ellenem…
Elég a „jóból”!
Miért nem ülhetek
egy tengerparti, hűs helyen?
Jeges koktélokkal, ahol szeplőim
dacolnának a nappal…
Érvényesülnének ám konokul…
Bőrömön mind ott lapul.
Orrom hegyén is csücsülnek,
olyan viccesen ülnek…
Mégis a nap felé tartom az arcom!
Sorsfordító kérdésként azon meditálnék,
hogy az UV-BSugárzás mennyire árt még…
Vagy már enyhült talán egy kicsit délután…
Elszöknék messzire….Momentán…
Lehunyt szemmel, kocsira teszem
aszfaltra ragadt vágyaimat…
Repít az eszem, képzeletem:
Hiába nézel utánam.
Lemaradtál az anyósülésről…Régen!
Egyedül:Én repülök csak négykeréken

Vázlat II.

Vázlat vagy, mint egy kép,
amelyik tetszik…De csak félig-meddig
emlékszem:
Mert csak a lényeg érint meg egészen.
Ha kezemet fogtad volna,
mikor kacsintott ránk az óra:
Van még időnk egymásra…
Feküdjünk gyűrt percű nyoszolyánkra.
Csókparipa fusson ajkainkon,
s vágtasson máshol patája:
Vágytól dobbantva űzze testünk a lázba,
szilaj remegésre...Legyünk egymáséi Te meg Én…
Legyen ez olyan, mint egy lányregény…
S mint főszereplők, sok próbatétel után
jutalmul:Egymásra találunk sután.
Majd forszírozom édesen:
Fogd a kezem, hogy emléked
ne csak VÁZLAT legyen.
Minden vonásod, ecsetre képzelem...

Carpe Diem

Elmúlik minden…
Ma már semmi sincsen.
Szívemen bánat,
ajtó se kilincsen…
Kulcsa a zárnak,
prédául esett a rozsdának.
Pedig sokáig őriztem kincseimet,
értelmét hittem akkor…
Ma már minek?Carpe Diem!
Szól a mondat.Fél életet most odadobjak?
Mert nem divat ma „öregnek” lenni,
a nő negyven felett, nem trendi…
Bánat és szegénység, tiltott szavak,
ennél jobban, CSAK a női KOR ADAT!
Műmosollyal virítunk.
Hófehér fogsorral pirítunk süteményre,
hogy kemény (!) mert harapnunk kéne…
Játsszunk egészséget…Teherbíró ökröt,
dögös kis macát,Szilikon keblű műmájer „kiscicát”…
Legyünk okosak is…De csak szerényen,
hogy férfi főnökünk tündököljön szépen…
Legyen ott a gépen, a reggeli e-mailen:
Férfifaló nő, szerény személyiségem.
Arcomon se ránc, se bánat,
az kell a kutyának...Kilóim száma államtitok,
ezzel kapcsolatban:Szót sem mondhatok.
De…Diétázom persze, mintha anorexiám lenne…
Titkon!S átrágom magam, üzleti ebéden…
Néhány falaton szépen…Kacér pillantással búcsúzom VÉGRE!..
”Szorít a cipzár… Ó, hogy a fenébe!”..
Fáradt lábaim, otthon felpolcolom, s levehetem végre
arcomról mosolyom…Lehetek rosszkedvű…
Még talán morcos is. Sőt!Ha úgy akarom, Lazán lompos is…
Carpe Diem! – mondják..De én , nem így élek…
Nekem:A múltammal teljes csak az élet…

Vígasztalanul

Már megint esik…
Szürke vízfüggöny
kéredzkedik az ablakon.
Reménytelenül ázik minden,
mégis szomjazom…
Harminchárom fok után,
didergek…Tegnap, világ égett:
Forró leheletétől a napnak,
ma növények s bogarak fulladoznak.
Tengernyi tócsák tükrén tehetetlenül úsznak:
Tetszhalottak!…Napravárón ringatja őket az ár…
Semmi sem biztos már!Sivatagot áhítóknak,
válaszként szökőár!Így megy ez….egy ideje.

Hol az a régi nyár?..
Szerelmekkel teli,
mikor egy zápor, Ha nyakunkba szakadt,
a kapualjban:A csók:
Mégis romantikus volt…Ázottan ültünk
egy pici kávéház cseppnyi asztalánál,
ahová menekültünk:Hangos nevetéssel,
zakód alá bújva gyorsan…
Cigarettafüstösen, fülledt zajosan,
pont ilyen esős időkre:
Csendes, csontig hatoló csókremegésre
várt párokat…Percbe álmodott szerelmeket
hozott a vihar...Bizsergésük, még most is belém mar…

Aztán akkor felpattantunk a napsütésre,
s máris az utcán kacagtunk kéz, a kézben.
Most hiába várok, ömlik az esőátok…
Hová lett az igazi nyár, a mérsékelt meleg,
a Balatonra hullámzó autós tömeg…
A koncert izgalmak láza, az utazás varázsa:
S hogy buli előtt, a torkunkat
még egy unicum lássa legalább…
Fokozva az est hangulatát.
Esőemlékeimbe mártózom viharban….
Amíg tudok.
Menekülök, az évek szürkesége elöl,
mert lassanként, biztosan megöl…

Éjféli zenebona..

Mély álmomból tücsök vert fel...
Koncertezett még kettővel.
Közbebrekegett egy béka,
kuruttyolt is párat néha.
Zizegett rá szúnyog kvartett,
fülemre szállt tőlük pont egy..
De a ritmust elvétették,
rájuk szólt egy tücsöktestvér.
Leálltak a muzsikával,
újra kezdték a bandával.
Most már együtt ricsajoztak,
a tücskök meg „becsajoztak”.
Egyre hangosabb lett a dal,
Teljes volt már a zűrzavar.
Kiugrasztottak az ágyból,
ritkítottam a bandából
Három szúnyog egy csapásra,
két tücsök meg lábnyomásra.
Szólóban maradt a pára,
tücsök banda szólistája.
Jobbnak látta odébbállni,
ciripelőjét bezárni.
Végre csend lett körülöttem,
lassan el is szenderedtem.

A púpom..

Púpot növesztettem hátra.
Gondoltam, gondjaimnak
ez lesz a zsákja.
Mindent odateszek ami fáj,
gyűjteni valahol muszáj…
Mint a dromedár,
kinek háta közepén a piramis
úgy fogom hordani magam is.
Szelektív rekeszekkel tele,
a problémák szétválogatva kerülnek bele….

A sértések külön ülnek,
a többitől jól elkülönülnek.
Mellette a tüskék, jóakarások,
mint pokol kövein jótanácsok…
A beszólások zuga, elrejtve alul.
Szidások zacskóján szépen meglapul.
Aztán a gúnyszavak, lekicsinylések,
irigy kis mondatok, félmegjegyzések.
Tetejükre toltam pár gúnyos mosolyt,
lezártam ezzel azt, ami eddig volt.

Van még hely a púpban, teteje üres,
ajánlom másnak is, jó, mert ötletes.
Nem kerül semmibe, mégis elég drága,
Mosolyod, nyugalmad nem engedi hátra..
Szelektív nyílik csak…. Negatív hatásra!

A rakparton...

Hűvös az éjszaka…
Nem megyek haza.
A rakpartra visz lábam
csendben üldögélni…
Lágy szellő simogat,
tücsök se pisszen,
ezüstfekete palástot
terít a Duna, itt lenn..
Hallgatom a sötét éjszakát,
a lépcsőről bámulom,
a víztükrön suhanó, halk hajócsodát:
Pantomimtánccal fedélzetén,
mint egy színdarab, került hirtelen elém.
Látomásként, lassan tovaúszott,
az éjszaka csillagfüggönyébe.
Néma tapsok kíséretében ringott
a hideg hullámokon éjfeketébe.
Szenderegve számoltam perceim,
indulnom kéne…

Gyártottam ideológiát,
hogy miért jöttem pont ide,
s ültem órákon át…
Aztán eszembe jutott:
Csak csendje csábított a partnak,
s az ok:
Mögöttem hagyni a napot, bánatot,
mindent, ami történt..Í
A halvány, megtört fényt.
Nem féltem….
Holdfény burkolt a sötétben.
Kelletlenül indultam haza a csillagfényben.
Jó volt a Dunánál a parton,
kitisztult a fejem, megpihentem,
Mielőtt akkor este hazamentem.……….
Egyedül vagyok, körülvesznek a ragyogó csillagok.

Szeress!

Testem hangszerként adom kezedbe…
Keresd a dalt, mit játékod ajkamra csal…
Apró csókokkal kelts vágyat bennem,
a szerelem bőség tálából ennem.
Simítsd bőröm bársonyosan,
kutasd édes zugaim, hol hangjegyeket rejtek,
s ha rátalálsz:A dalt soronként fejted….
A ritmust már érzed, ne hagyd abba kérlek!
Kúszik a zene…Lassan ajkaimra ül, ujjaid üzente.
Formálódnak a szavak, ahogy továbbhaladsz ….
Édes barlangom ajtaján kopogtatsz..
A vágy nedűje csordul eléd,
mint vulkán mélyéről a forró láva,
kitörni készülőm felizzott parázsa...
Gyönyörkapuban állunk megbabonázva.
Némán repít a „megtalált” zene,
tüdőnk egymáson ziháló üteme..
Pengesd a szerelem húrjait lágyan,
szálljunk mindketten forró lángolásban..

Séta

Halkan fütyült a szél,
valami ismerős dallamra kélt…
Zengett-bongott...fülembe,
táncolt előttem sziluettje,
fodrozva szaladt végig a vízen,
elém került, majd lemaradt csendesen.
Szél szárnya simított,játékosan intett …
Csókot kócolt hajamba,
s vízpermetet hintett.
Talán ezért csalt a partra..
Mosolyogva néztem, e szédült keringőt ..
S hagytam, hogy elragadjon.
Mikor megunta, elillant alakja.
Még emlékszem,
szerelmesen csókolt nyakamba...
Biztosan tudom,
Ő járt köröttem,
kitől egyszer…. Rég…megperzselődtem

Eszmélés

Tűnő képzelet, édes pillanat.
Az idő elfeled.
Forró köveken ragadó gondolat…
Elmúlt a varázs: Már jól vagyok…

Szakítás

'Helló szívem' – mondtad.
A kezemet fogtad.
Nem néztél rám.
Csak beszéltél…
Szavaid koppantak
kavicsesőként.
Bámultam arcod...
Nem tudtam, ki vagy.
Idegenül hallgattam
ismerős hangodat.
'Helló szívem'
mondtad újra.
Kezedben kalapod
máris indulóra.
Néztelek bűntudattal.
Nem mertem
nemet mondani!
Hátha mégis…
MÁST akarsz hallani…
Pedig te,
pontosan, arra vártál.
A felmentésre:
Amit ha kimondok,
akkor vége…
'Helló szívem',
suttogtam halkan.
Pedig hangosan akartam.
Elengedtem kezed,
és néztem,
ahogy kalapodat
a fejedre teszed…

Adomány

Morcosan nézem magam,
ahogy jókedvem viháncolva
próbál felvidítani.
Egy mosolymorzsát csennék.
Csak feszültségoldásként…
De arcodról egy sem hull,
rajta sötét leplek gondolataid,
mit barázdás ráncok temetnek…
Ezer éves gyűrt halmai a földnek.
Emlékeid megkövült mosolya
válaszol kimondatlanul,
szemeid térképe a múlt..

Meggyötörtek az évek.
Vállaidon számolatlan ülnek a rémképek…
Fessük fehérre őket, vagy pirosra
s majd, ott lesz az a kis morzsa…
Amely ha rám mosolyogna titkon,
bennem is ragyogna másoknak…
Nem magamnak!
Gyűjtenék reményt, csillogó tüneményt,
amit egy szó adhat, mit ritmus a dalnak.
Sorra nyitom befőttként eltett
mézes mosolyom csuprait.
Cseresznyés csókot mellé, hazait..

Ajándéknak a lélekfinom borait,
szavakból koktélt, mely kissé elvarázsol
e vad világból repülni kicsit…
Simítni arcod ráncait:
Bánat ne írja tovább őket,
lelkem éléskamrája, tárva-nyitva áll előtted.
Garázdálkodj bátran!Kóstolj bele!
Ujjaddal nyalints,
mint fakanálról lekvárt ha frissen főtt…
Aztán meríts kanállalés ints, ha ízlik!
Érezd, milyen a nap mosolygással.
Ír legyen sebeidre, porcelán mázzal..

Takarja gondjaid,
mi résként újra lopakodik beléd
s feszít, mert még nem elég!
Vedd észre a napot,
hisz neked is ragyog,
szippants friss illatot, jó mélyet,
míg szemed az égtől lop, ragyogó kéket.
Vidd csak jókedvemet,
ragadjon arcodon.
Utánpótlást találsz: Lélekpolcaimon.
Boldogságmorzsákat gyűjtök naponta,
hogy a szeretetkoldusok éhét csillapítsa.

Vízparton

Csendes fodrozódások
Gondolataim, a víztükrön.
Sápadt fényű Hold világít a partra,
ahol csobbanások,
vízcseppjei csókolják arcom…
Hagyom, hogy könnyként peregjen,
kezem is tartom...Rá is essen.…

Jó egyedül egy padon éjszaka…
Lágyan ring a Balaton..
Táncolva bókolnak a hajók egymásnak,
imbolygó fény üzen a tájnak..
Motorcsónakot himbálnak a hullámok.
Horgászok ülnek nem messze tőlem….
Kapásra várva, halkan suttognak néha,
S látszólag „semmit tesznek” mint a sok léha.

A mólon szerelmespárok hazudnak csillagot,
s mámoros éjszakából, lesznek rideg hajnalok..
Látszólag csend van, csak lelkem dúl csatákat:
Ostoroznak vágyak, rabolnak álom várak..
Védekezésül vagyok a parton.
Az ébrenlét foglalt helyet,
gyújtott éjszaka csillagfényeket:
S adott egy padnyi, nyugalomszigetet.
Denevér szárnyú éjszakán,
néma sikollyal akadt horogra egy hal.

Utolsó áramütéssel dobta magát a szákba,
a holnapi vacsorára.
Síkos teste pénzpergése volt, utolsó tánca…
Hűvös szellő szárnyán szállt lelke a móló felett,
s felborzolta, az ezüstösen csillogó, fekete vizet…
Vergődő lelkünk összefonódott az éjben.
Kettőnk közül most a hal veszített…
Nekem még, van egy esélyem..

Csigamese

Csak a csiga csavarodik,
mint a vonat kanyarodik.
Lelassulva, álmodozva,
meg-megállva várakozik.
Nem siet ő nagyon soha,
nem rohangál, nem ostoba.
Megfontoltan csúszik-mászik,
minden csiga állomásig.
Nem időre megy a dőre,
megáll mindig pihenőre.
Csiga házába bekúszik,
szemteleszkópja lenyugszik
csiga álmot alszik cseppet.
Mikor csigaóra csenget…
Kikandikálva a házból,
körülnéz a csigavándor.
Óvatosan tolja szarvát,
szarvhegyén a szemgolyóját.
Napfény simogatására
elindul hát csigaháza….
Méltósággal viszi hátán,
hogy letegye csigafalván.
Nincs már messze,
csak egy jó hossz…
Csigamértékkel két méter!„
"Siessünk hát, ez nem tétel…”
Így biztatta magát biga,
gyorsított is hát a csiga.
Felkötötte csigatyáját’
Lassan-gyorsan araszolva,
„Csigaparipáját” hajtva,
célba vette csigafalvát,
ahol türelmez'telenül’ várja,
ház nélküli csigarája’

Én csak...

Én csak szeretlek.
Mint föld, esőcseppeket.
Mint szivárvány az eget,
mint hóvihar hatalmas hegyeket,
mint anya a kisdedet,
hiába sír éjjeleket.
Mint kiflibe kanyarodottKiscica a tejet,
Szeretlek, mint élő a természetet.
Levegőm vagy, s szívem dobbanása.
Könnyes szemem, fénylő csillogása.
Sejtmilliárdjaim tápláló varázsa,
minden idegszálamÖsszpontosulása.
Testet öltött álmom
szivárvány palástját, nyújtom feléd...
Szerelemszőtte, mosolyöltötte:
S a Tiéd!

Tévednék?

Tévednék, ha hinném?
Ha szemed tüzében,
szemem melengetném,
ha csillogását magamra venném,
ha fognám kezed,
miközben meséled nekem, történeted,
ha derekamat ölelő karod
szorítani hagyom, s akarom.
Ha hajad tincseit, mit szél kócolt oda,
arcodból kitakarom,
s ujjaimmal végigsimítok nyakadon.
Ha hinném,
hogy csak nekem mesélsz,
mert nélkülem a történet
semmit sem ér,
ha érezném, hogy szíved
enyémnek diktál ritmust,
egy ütemre vernek minden taktust…
Tévednék?
Ha válladra hajtanám fejem,
s azt hinném, te vagy a kedvesem…
Felelj nekem!

Gyerekszáj

Biztos, hogy a Hold kerek?
És laknak is ott emberek?
Mi az a fényes folt ott?
Valami odacsorgott?
És hol van nappal az a kifli?
Csak estére süt olyat a pék?
Miért nem látni mindig, csillagsütijét?
A nap miért nem világít éjjel?
Miért kell beérnünk sötéttel?
Miből vannak a csillagok?
Ékszerből, hogy úgy ragyog?
Miért fúj, és nem szív a szél?
Port kavarni így már nem ér!
Már ugye......háát...ha..
Jó nagy a porzsákja.
Az esőt ki hozza és mikor?
Jó lenne gyűjteni valahol,
s odaadni Afrikának,
hogy bőven legyen víz
embernek, tehénnek, bikának.
Miért olyan bonyolult minden,
nem lehetne kicsit egyszerűbben?....

Vallomás

Szeretlek!
Megérted?
Fogadd el!
Te kérted.
Itt vagyok,
miattad!
Ölelj át!
Akartad..
Ne kérdezz!
Szoríts meg.
Csókolj csak!
Vadíts meg.
Ez óbor..
Legjobb, a jóból...

Bogi

Hat éves, és óvódás.
Nagy, szénszeme álmodik.
A világra csodálkozik.
Mesét mond, és hallgat,
gondolkodik.
Minden érdekli,
ami mozog, lélegzik.
Ami nem, biztos mozdulatlan?
Hihetetlen!
A piros, miért nem sárga?
Pedig az, úgy, jobban állna.
És a róka miért röbetüs szóóóó, na?
'Lókát mondani sokkal jobb volna.
Az ebéd neki felesleges,
a nassolás izgalmas, kellemes.
Csoki nem jó vacsorára?
Miért kell fürdeni?
Hol a macis mese?
Folyvást csak kérdezi.
Mint hajnali madárcsicsergés
napkeltekor:
A szó málnaszájáról úgy dalol.
Pörgő nyelvecskéje
rokkaként sző selypes szavakat.
Röpke időnek tűnő, órákon át,
csak szórakoztat.
Csacsog, sikkantva kacarászik madárhangján!
Az egész világra fittyet hány.
cseppkőcsipke fogacskái,
huncut mosolya csapdái.

Ő még csak kisgyerek.
De mindent tud!
Egyszerű, logikus gondolkodása,
édesen gördül ajkára,
s nem érti a felnőtteket,
mindig, mit nem értenek.
Vállát rántja,
apró kezével nyom barackot, fejemre,
s határozottan, kifestőkönyvét
az ölembe tette.
Íves, pihés szemöldöke rándul,
a télapó festése, látom, rám hárul.
Cinkos mosollyal,
filctoll csokorral kezében ül,
a szemközti széken.
Vizsgafeladat. Nekem.
Csak nézem.
Bütykös ujjaim, bizonytalansága
vezeti a tollat, télapó hasára.'
"De a szíja nem is pilos'"!
Szólt rám rögtön, a kis gonosz.
Vigyorogva, fehér csipkefogával dohogja:
"Az fekete"!
Akár e rosszcsont lány szeme.
Gyémántszikrák villogása
pillantása simítása.
Legyen az öv fekete.
Bogi, te parányi kislány,
csíntalan csemete!
Adhatok egy nagy puszit
mindkét szemedre?
Ragyogó pillantásod onix fekete.
Büszke lehetsz rosszcsont, mind a hat évedre!

Fáj!

Fáj az élet.
Tudtad?
Nem szóltál!
Hagytad!
Álmaim színezted,
ringattad..
Nem örök!
Titkoltad!
Rózsaszín nincs
Elhallgattad.
Döntenem kell!
Megmondtad.
Élet vagy halál?
Kacsintottál.
Vállald az életet!
Nem baj, ha fáj!

Kerge Kecske

(Az örök hierarchia mindenhol..)

Egy vén kecske azt mekegte:
Okos, itt, már nem lehetsz te.
A főkecske csak ő lehet.
S jól megrúgja alfeledet,
hogyha nem hallgatsz a szóra:
Kecskeestre, virradóra.
Alkecskeként figyeld szavát,
hogy butítja, a sok gidát.
Szegény párák, csak fülelnek,
visszamekegni sem mernek.
Kecskeszakáll, kecskeszarv,
elrejti őt, mint a kertben,
fűszálak a kecskeszart.
Egyszer esik, ami esik
gazdája majd ráéhezik,
s vérét ontja azon nyomban.
Mekkenni sem lesz ideje.
Feltűnésed, gonosz kecske,
ami sírod lesz, te beste!
Nem hiszed, te gúnyos állat:
Kecskehúsra kordul gyomra,
tested kecskepecsenyévé válhat

Reggeli köszöntő

Ablakomba ült a reggel,
fényes, mosolygó szemekkel.
Tejszínhabbal hozott kávét,
alatta madár alátét.
Illatok köszöntek sorra
ágyam mellett, riadóra.
Álmodtam még ölelésed,
két karomban remegésed….
Napfény finom érintése,
reggeli zajok zenéje
ösztökélt az ébredésre.
Búcsút intettem magamban.
Ajkaidra csókot nyomtam.
És a gyengéd unszolásra,
kacsintottam a világra…
Jó reggelt te ragyogó nap!
Korán reggel, megint itt vagy?

Jó szó...

Megyek, futok,
meg sem állok,
csak amíg ott,
sorban állok.
Ott, ahol a jó szót adják,
s jól megmérik dekagrammját.
Fizetni sem kell most érte
Szükség szerint kapsz belőle.
Akciósan, egy hónapig
bárki jó szót kaphat majd itt….
Kígyóznak a hosszú sorok.
Lehet, hogy én boltot nyitok(?!)…
Ilyen érdeklődés mellett
jó szót adni hasznos lehet.
Mennyit kérjek egy darabért?
S vissza mi jár, fél szavakért?
Átgondolom, hogy is tegyem,
hogy az üzlet tele legyen,
jó szavakban bővelkedjen.
Extra ajándéknak szánom:
Jó indulat olcsó áron!.
Aki ezt is igényli majd,
nyerhet jó szavakkal bicajt.
Sorsolás a hónap végén!………..
Várok tehát minden vevőt!
Kicsit, nagyot, s „mindenevőt”
Nézz be naponta csak egyszer,
lelkedre ír, csodagyógyszer!
Hozd el bátran barátaid,ű
jó szó boltomba, ha kinyit…

Az én szerelmem

Rózsaszín gyönyörű álmok
Bimbózó szép virágok:
Reményeim.
Szárbaszökkenő vágy,
hullámzott testemen.
Érintésedre várt szívem.
Ünnepi mosolyt, csillogást,
szememből szerelmes ragyogást kaptál.
Cserébe mit adtál nekem?
Csalfa szavakkal szőttél hálót körém,
álmaimra alkudtál kofaként,
s közben hagytad hervadni
a ki sem nyílt bimbót,
s szárán ringatódzni az elszáradt szirmot,
mely bársonyos, duzzadt virágot temet:
Az én szerelmemet..

Rokonlátogatás

A világ végéről érkezett, félve
kopogott ajtómon remélve.
Mint koldus, kinek koppan éhe
s korgása, gyomra üressége.
Kezét tördelve állt, és hezitált,
kérjen e menedéket, hogy feje
párnában hagyjon nyomot ébredéskor,
s testén ne matassanak idegenek,
zsebében kotorászva részegek.

Egér se zizegjen a múlt, fakult lepedőn,
rémhíreket rágcsálva, rossz napokon,
hogy álmát vigye, részeg hajnalokon.
Zavartan állt a küszöbön,
s már fordult volna vissza.
Lába vitte félszegségét,
mikor utána szóltam:
Pista!Isten hozott hajlékomban.
Zavara csökkent nyomban, csodálkozva nézett.

A távoli rokonság öröme, szemében fénylett.
„Hát megismersz” mosollyal arcán,
tétova-sután nyújtotta kezét készülve,
hogy tévedés az egész bután....
Betessékeltem asztalomhoz,
„mesélj mi szél hozott” pohárral kezében,
Már tudtam: Állást keres éppen.
Ácsmester Erdélyben.
Kikopott alóla a munka otthon.

Szűkös konyhapénze,
már nem elég kenyérre.
Felvette hát a tarisznyát,
hogy próbáljon más hazát.
Kell legyen tejre, liszt, cukor a spájzba,
étel sok éhes szájba,
s ára cipőnek, ruhának….
Erre a nagy elhatározás:
A majdnem idegen, rokonlátogatás.

Egy üveg borral, elfogyott bánata,
küzdelmes élete, s félszeg kísérlete,
hogy munkát találjon még azeste.
Reményt adtam, s párnát a fejének,
gonddal teli ugyan, de pihenést testének.
Nyughatatlan álma, vulkán sóhajtása,
szunnyadó lelkének hangos kiáltása.
Reggelre kelvén, új tervet gondolt,

s kávé reggelivel gyomrában
reményei után indult,
hogy lesz munkája délután…
Egyenes tartással, konok elszántsággal
kopott kabátján, hosszú szakadással,
eltűnt a saroknál, mint egy baljós álom:
Erdélyből jött rokonságomból Pista,
ki életét most, „régi új” hazájára bízta.

Rókakoma

Róka koma azt gondolta,
lakoma lesz róka módra.……
Szeme előtt úsztak nyomban
tyúkketrecek a szomszédban.
Tele kövér kotkodával
incselkedő hús szagával.
Nyála csordult, gyomra kordult,
indult is merészen, fordult.
Álmaiban ott lebegett,
Róka Katát hogy lepi meg….
Kinézte már azt a tyúkot,
amelyikre fente fogát,
s vacsorára nagy potrohát.
Settenkedve közeledett,
némán, csendben körbe lesett..
Mivel Bodri nem ugatott,
bátran bement, s szagolgatott.
Megtalálta a ketrecet, benne:
A tyúkkerevetet.
A tollasok megérezték,
róka koma csendes jöttét.
Káráltak is jó hangosan
Bodrinak szólt, kimondottan.
Fel is ugrott a házőrző
hangja volt ám libabőrző….
Rókakománk futott, szaladt,
nem lesz este csirkefalat.
Mit tesz akkor Kata elé,
szerelme így hoppon marad…
Könnyes szemmel konstatálta
nem lesz akkor buli már ma.
Visszamondta a meghívást.
Elrepült a csábos álom,
hogy Katával vacsorázzon.
Korgó gyomrát csitítgatva
bámult fel az éji Holdra.
Szeme előtt nagy égi sajt
mégsem érte el, mit akart.
Nem volt nála hosszú létra…
Ledőlt hát a rókalyukban,
üres hassal, szomorúan:
Rókamintás kanapéra…
Hamar elnyomta az álom
merengve a rókalányon…

Pezsgős éjszakában

Estre szürkülő ég,

Hív kis éji zenét.

Tücsök próbálja hangszerét…

Zeng is már az éjszakába szomorú

Dala strófája, karcosan vízhangzik

Érdes nótája.

Hideg pezsgő gyöngyözik előttem,

Édes eperszemmel,

ült rám a csend megannyi nesszel.

Keresem az égen, azt a csillagot,

amelyik messze, feletted is ragyog.

Látod, választhatnánk most együtt…

De sajnos nem lehet,

kétszáz kilométernyi köztünk a képzelet.

Talán, amit nézek, te nem is láthatod,

mert felhő takarja épp azt a csillagot….

Fogy a pezsgő szépen, Epres merengésben,

feketéllik lassan minden körülöttem.

Elhalkult a zene, éji kertmuzsika,

tücsök lába pihen a holnapi bulira.

Két napja már nyár, meleg, s boldogság van…

Minden este, mikor az esthajnal csillag

a szobák ablakán, magát beleste.

Pezsgőbuborékos, csendes éjszakában,

itt hagytad magadat, ígéretként, nálam.

Torkos bálna

Nahát, ejnye!:
Így a bálna.
Mit kapok ma vacsorára?
Kérdezi a bálna párja.
Simabőrű óriás cetem,
saláta lesz, sok: Kedvesem.
Nosza adj hát egy-két tonnát
s ennék még egy csokitortát.
Bámul rája bálna párja:
Megőrültél? Szívem drága.
Honnan vegyek csokitortát,
cukrászda már régen bezárt.
Sütni én meg most nem tudok,
vízitűzhelyünk nincs, tudod!
Szomorúan néz a bálna:
Pedig ő még csak zabálna.
Benézett a bálnaspájzba:
S kolbászt csent még vacsorára.

Megült a köd...

Megült a köd a kukoricán,
fátyolba vont cirokhaján.
Titoklepel a völgy felett,
húzza magán, a hideget.
Dideregve madár bújik.
eleséget nem találva,
be nem szántott tarlóhátra
száll merészen, kapirgálva.
Szomját oltja harmatcseppel,
víg verébhad meg csiripel.
Mikor pirkad csak a hajnal,
napkorong süt, langyos arccal.
Felszippantva vízcseppeket,
szántó is most, lélegezhet.
Gőzölögve lüktet végre,
olyan a föld, mintha élne.
Pedig aludt, álmot látott,
elszárított már virágot:
Gyümölcs érett fákon, bokron,
s mint újszülöttjét az anyja,
édes terhét már odaadja.
Szüret után:
Csupasz ágakba bújt álom,
mereng, a rügyfakadáson.
Szoborszépségei a tájnak,
melegre, hópuhára vágynak.
Hová tűnt a ragyogó piros,
színe a meggynek!
Narancssárgája barackhegyeknek,
szilvák, ezüst hamvas kékje,
nagyszemű szeder, sötét feketéje.
Édes szőlőfürtök aranysárga fénye,
lédús őszibarack, bársonyfehérsége.
Elpihennek most, megújulásra,
tavaszváró, téli szunnyadásra..

Igen..

Négy betű….
Félreérteni egyszerű…
Kimondani nehéz,
pedig csak egy rövid szó,
négy betű, az egész.
I Itt az első, reménykeltő,
G Gondolkodó „gé”, serkentő,
E-nél döntöttem magamban,
Nem a „nem” tombol agyamban!

Az idő

Erény, vagy átok
szócsavarásod…
Mint ki menekül,
s futás közben
félve néz vissza
a háta mögül…
Tedd le a zsákod,
pihenj meg végre!
Nem követ senki:
Az idő lohol csak utánad,
s elveszi tőled, összes fóbiádat.

Így lenne...

Elmondom, ha akarod,
hogy mire is gondolok...
Sétálhatnánk kéz-a kézben,
ragyogó, szép napsütésben.
Néha megállnánk egy szóra,
csókcsattanó fordulóra.
Megpihennénk egy kispadon,
s átkarolnál vállaimon.
Néznénk csak az embereket,
fognám közben egyik kezed.
Aztán meginnánk egy kávét…
A kedvenc helyedre vinnél,
hol törzsvendégként köszöntene a pincér…
Rendelnénk egy kapucsínót, meg sSütit,
s a szájam szegletén, a morzsa helyére
kapnék egy puszit…
Beszélgetnénk édes csendesen
haszontalan dolgokról,
másról meg lelkesen.
Ügyet sem vetnénk, a hajnalcsillagra
Pedig jó ideje már fölöttünk ragyogna...
Aztán egymásba karolva,
hazamennénk szépen
s magadhoz húznál, lágy ölelésben.
Így lenne….Szerintem!

Csillagom

Dédelgettem egy csillagot…
Itt belül, még ragyog…
Milliárdból, csak egyet akartam,
hittem: szikrája lángragyújt lassan.
Ködfátylas éjen, vártam csillagfényem.
Ajkam dúdolása, kísérte reményem.
Arcomon pír égett…Nem a melegtől
Más tűz éget…..Szemem csillogón fénylett.
Lebegő lelkemet terítettem eléd,
mint boldogságom hófehér szennyesét.
Holdfényben mostad, körberagyogtad,
s magaddal szépen, összecsillagoztad.
Bámultam varázsod, gyönyörűséges átok!
Rabodként élnék így, félve szabadságot:
Neked adnám, az egész világot.
Ha a csillagom maradnál…
Bánok milliárdot?!.............
De csak megcsillanó álom csillagragyogásom,
tűzszekerek vitték lángoló parázsoma messzeségbe,
s kihűlt hamuként szórják majd a szélbe…

Eső után

A macska kakaóscsigaformát öltve,
tekeredett a földre.
Puhán álmodott a mulcson eső után,
madárcsicsergős, csendes délután.
Földillatú, friss levegőben,
a nap, hamar lemenőben….
Megállt az idő, felemelő pillanat
röppentek karomon a katicabogarak.
Pillék legyeztek orgonára bukva….
Harsogva éledt a természet újra.
A szunnyadó, friss erő:
Napraébredő.
Holnap, harmatcseppekkel csilingelő

Elengedtél

Elengedtél dacból magadtól.
Láttad…maradnék..
Arcodon átsuhant egy árnyék
Mégsem mondtad:„..várj még…”
Eltűntem életedből,
mint hajnali köd a fákról,
fölszippantva napsugártól.
Semmivé foszlott álom a hátizsákom…
Elérhetetlenül távolodott veled
a bolondos képzelet.
Szertefoszlott akarat, szó,
szíved lakat alatt.
Kulcsát veszítetted, egyetlen perc alatt.
Présként tapadnak, torkomra a mondatok,
kődarabként hullnak le,
nyomot sem jelölve.
Észrevétlen a lényeg,
földbe süppedt lépteid alatt.
S roppantak a törékeny szavak,
ahogy árnyékod tovahaladt…
Elhagytál s hagytad, hogy:
Elhagyjalak…

Játszottál...

Lágy zenét játszottál fülembe…
Igen…akkor este…
Szédültem kicsit..A pezsgő, meg te…
Valószerűtlen álom,
cigarettafüstbe burkolt zongorádon.
Könnyű dallam, füstkarikák..
Átlebegtem veled az éjszakát.
Hajnalcsillagcsalta, milliárd fénybogár
ragyogta be szobád.
Kottára ültek csillanásaik,
s billentyűkre csúsztak:
Veled játszani…
Futottak ujjaid a hangjegyekkel…
Elméláztam csendben a halk muzsikán.
Beköszönt a Hold is, a csillagnyáj után.
Felemelt a dallam, átjárta testemet…
Ó csak mindig halljam.. Játszd az ütemet.
Észre sem vetted, megfogott a perc…
Hiába vártam, hogy majd átölelsz.
Csak szólt a zene a zongorán…
Ketten voltunk akkor …ott…
Szeretetkoldusok.

Hééé!...

Héé!...
Itt vagyok..
Langymeleg éjszakán
csendet hallgatok..
Ülj mellém…
Ha akarod, beszélgessünk.
Vagy nézzünk csillagot.
A Hold hidegen ragyogó fénybe burkol,
s árnyat rajzol körénk.
Fátyolos bűvkörében,
halkan reppen a szó.
Álmodozón, hosszan:
Héé!...Mesélj!..
Csodás ez az éj!
Vártam rád, e bársony sötétben,
míg tücsök ciripelte át magát
csillagfényben a téren.
Talán tudtad, hogy itt vagyok
Talán …nem.
Mégis, itt ülsz most velem.
Az én csendem hallgatod.
Héé!...Maradj még..
Fénylik a sötét,
arcod arcomon:
Miénk a tér…

Várj...

Gyuri barátom halálára..


Lelkem kis darabja,
a kispesti temetőben maradt ma.
Nem akartam egyedül hagyni, a barátomat….
Hogy ne érezze a márványlap súlyát,
hagytam hát neki magamból, egy kis darabkát:
Még hiányzom, az égi csapatból...
Mennék és maradnék…
Érv - érv ellen.
De a döntő szándék nem itt dől el, bennem.
Ha szólnak odaföntről,
úgyis menni kell!
Csatlakozom Gyuri!
Addig ne tűnj el!

Az öreg

Fáradt, megtört, halvány,
Mint múlandó test meghalván.
Még melegíti a parázs, ott bent,
de fiatalsága, ellibbent.
Helyét keresi a végső járaton,
nem akar késni, azon a napon.
Még pereg a homok, óra perceként...
Eltelnek napjai, élete terheként.
Szűkül a szem, réveteg képzete,
erős két kezét, fájja izülete..
Nincs más dolga már, mögötte élete.
Elfáradt.
Útra készen áll:
Ajtót nyit, ha kopog a halál...

Gondolat

Egyszerűen csak lennék veled.
Melegíteném fekhelyed.
Pihennék karodban, ha akarod.
Szeretném, ha szeretnéd:
Hogy csak neked vagyok

Ahol

Hol a hegy összeér az éggel,
nNapecset festi a látóhatárt kékkel,
hHová kezem már nem ér el.
Nem tapintható, csak szemem
tükrözi, mint tó a fátyolos messzeséget,
mi földön az ígéret.
Ott várom érkezésed a mezsgyén,
hHol a lélek szabadon jár.
Odatalálsz, vezetnek a fények
s ott foglak szavadon téged,
ahol szivárványból zöldek a remények.
Átölellek az örökkévalóságba,
ne tétovázz hát hiába!

Éhség...

..Levetkőztem és tükörbe néztem..
Érzelemmorzsák körülöttem:
Le fogok fogyni...

Szerelemőr

Elszáradt szirmai, szerelmed:
Szívemnek.
Törékeny virág.
Elengedlek.
Madarat sem kötnek égi szabályok,
ha repülni akar.
Bimbózó virágot sem bánt a fény,
ha szirma fakad.
Szárnyszegetten, földre kényszerítve,
laposan csücsül lelkem, megszégyenítve.
Bíborálmaim fakultak, reményrózsáim hervadtak,
a magányos, gubbasztó, gondolat alatt..
Homályos álmom:
Szűz hóban, nyomod nem találom.
Elnyelte a szürkület lépteid.
Talán már nem bánom.
Tűz ropogása, csillogó szemed, ölelő két kezed.
Szerelmed varázsa:Jégszívem nem töri meg.
Már nem működik a mágnes kapcsolat.
Leejtett óra mutatójaként:
Fittyet hány az időre, szívem szerelemőre.
Menj hát utadra!
Érzelmek új bársonyát remélem tőle.

Gondolatok a kézről

Mindenre kész…
Ápol, simogat, ölel,
Álmaidra lel,
s egy intéssel porbasújt, ha kell.
Ujjai tapogatják érzékenyen a valót,
a kézzelfoghatót…
Szelíden marasztal, egy mozdulattal,
vagy int el haraggal.Jelbeszéd a hang.
Kézen csüngő szavak,
hangszalagok visszhangzanak.
Értelmet nyer a némaság is,
ha a kéz, szájként funkcionális.…..
Öröm forrása ujjbegybársonya,
leheletfinoman képzeld csak …oda…
Mi minden a kéz!
Akarat ostora: A testen, egy kreatív csoda!

Szerelem

Te pikkelyes csoda!
Engedd, hogy ne nézzek oda!
Míg ledobod magadról halruhádat,
elkészítem addig, ágyad.
Viaszrózsákra fektetem testedet,
mit nem takarnak már ezüst pikkelyek.
Uszonyommal, végigsimítom hátad,
érzed, hogy kívánlak?
Hallom, ahogy halszíved dobog nyálkás testemen,
s tátott szájadba, belefeledkezem.
Buborék ezrek emelnek föl minket hirtelen

Miből van?

Lóból van a ló,
ez tudnivaló!
És a macska,
az a csacska?
Vagy a csirke,
nagyobbacska!
A kutya meg kutyából!
Érthető ez magától!
Az egér is PONT abból van,
mi a neve.
Nem véletlen ez a mese.
Találd ki hát, hogy a rigó,
vagy a fecske
abból van-e mint a kecske?
De vigyázz, jól gondold meg
mit válaszolsz!
Fontold meg, hogy hogyan hívják,
aAztán döntsd el, miből van a:
Hogyishívják????!!

Csendes délután

Szomorú szemerkélés az ablakon,
kottaként hallgatom.
Tavaszi szél suhan a téren.
Játszik a hintán, homokot borzol,
huzatot kacsint rám...
Gondolkodom..
Szavaidban az ölelés kúszik karomon:
Álmodozom.
Hát ilyen!Ilyen, amikor akarom, hogy szeress,
Titkos vágyaimba less!
Hogy elvarázsolj, s repítsen veled a mámor.
Amikor lépteid lesve kutatom az utcát, teret,
hogy azonnal lássam jöttödet.
Az eső meg csepereg, könnycseppként
hull alá az üvegen ütemesen,
kopogva esik odalenn.
Csendes délután....
Egy forró éjszaka után.
Borzong a bőröm érintésedre,
ahogy ajkamra zártad csókjaid remegve...
Lehunyt szemmel látom:
Testedbeolvadásom.
Még mindig esik....
Szürkén, unalmasan...
Bennem meg lángok csapnak fel magasan.
Édes fájdalomban szorít bilincsem,
tomboló szerelmed lüktet szívemben.

Kedvetlenül...

Szomorú délután kígyózik,
nap- nap után.
Gyöngyház fényű táj,
halványodó kép,
füstölgő cigarettavég.
Pihen kezedben a kanál,
kávédba mártva áll.
Hervadt rózsád is szirmaveszett.
Hangtalan a csend idebenn, s kint.
Gyöngysort zár magába szád, megint.
Csak múló, bánatos szomorka,
e fénytelen napok, végtelen hossza.
Színekre vár a paletta,
s mosolyra, fogaid gyöngysora.
Vált a szürkeség lassan hófehérre,
engedd gyöngyeidet csillogni a fényre!

Anyu

Szomorú fátyol ereszkedik lassan…..
Még csak sejtem, még napsütés van..
Csendesebb, halványabb, mint eddig,
mint mikor valami befejeződik…
Halkan hullik alá valahonnan, a „nincs”
közelít alattomosan.
Anyu még itt van…
Gyengébben ölel vékonyodó karja
De nem, mert jobban nem akarja…
Fárad az erő, a szív,
mi lobbant eddig nyolcvannál több tavaszra.
Arcán ezernyi apró ránca,
életének megannyi boldog tánca.
Emlékek csillannak fáradt szemében,
rőzselángok gyúlnak emlékmesékben.
Távolodik….Lassan…
Már érzem….Fejem fölött fekete tüll lebeg,
szememben néma kérdőjelek…
Minden ölelését szívom magamba,
hogy elővehessem, ha indul a nagy útra.
Amikor vállamra hull a fekete fátyol,
akkor búcsúzom, Édesanyámtól.
Remélni tudom csak,
hogy ez még a távol…

Sajnálom...

Sajnálom, hogy látod
arcomon a szomorúságot….
Pedig.. ott akartam hagyni a hatoson,
nem a buszon, a villamoson..
A Blahán szállt fel velem,
a Nyugatiig ült lelkemen.
A Széna téren már távozni látszott….
De becsapott: a Moszkva térig jött,
ahol vártál kedvesem.
Arcomra mászott a szemtelen,
de te lecsókoltad,
s mosolyra húztad a szám szívem..

Csend

Csend ül arcomon,
halkan se pisszen.
Arcomon jelek....
Percüzenetek.
Tagadnám a valót....
Az érzést, utánahalót,
de nem lehet.
Ajkamon semmi szó pereg.
Néma üzenetek.
Magamban csiszolatlan kövek,
füledbe súgva, gyöngyszemek.
Elrejtelek, a csendben itt!
S figyelem szíved jeleit.
Ha dobban értem titokban:
Kitárom lelkem kapuit.

Ha én egyszer...

Ha én egyszer elmegyek,
útravalót nem viszek.
Üres zsebbel, tarisznyával
könnyű szívvel lépkedek.
Mégis gazdagon megyek.
Szívemben a képetekkel,
hangos nevetésetekkel,
minden akadályt veszek.
Étel-ital ez nekem,
minden nap előveszem!
Csordultig vagyok vele,
mégis elfér kis helyen.
Táplálékom ez legyen.
Nem kell nekem semmi sem!
Elég lesz, ha szeretetből
minden napra jut nekem!

Csacska kérdések...

Tud e repülni a fecske?
Na és a szőrös kis kecske?
Énekelhet - e a zsiráf,
vagy attól a hideg kiráz?
Dagonyázó a flamingó,
vagy csak a sörtés vaddisznó?
Legel - e vajon a láma?
S mi lesz ma a vacsorája?
Tud - e úszni a pávián,
vagy csak csüngeni egy indán?
Fázik - e a jegesmedve,
ha a Bundáját levette?
Kölcsönadná ékszerét a páva,
hogyha mennénk tollasbálba?
Mit szól vajon majd a zebra,
ha a bőre kockás lesz ma?
Lehet egy oroszlán nyuszi?
Vagy csak a nyúl nyuszi-puszi?
Tud - e fütyülni a róka,
a ravaszdi kis csalóka?
Rágózik a púpos teve,
vagy szája csak nyállal tele…
Miért haragszik a majom,
ha a banánom nem adom?
A víziló miért kövér,
lába a vízben földig ér?
Szaladgálna - e a bálna,
hogyha nőne nyolc pár lába?
Ennyi kérdésem van mára,
folytatom majd nemsokára….

Ha meghalok...

Mi lesz velem…. ha meghalok,
Szárnyukra vesznek az angyalok?
Hozzák nekem az ég kincseit:
Napot, Holdat, Csillagot?
Remélem így lesz…. ha meghalok...

Hangulat...

...Szia zongorista.....
játssz nekem kicsit ma...
Csendes, andalító dallamot,
mintha csak álmodnék én is..ott!...
Kezed érintsen egy hangot,
s te is halld a zenét,
ujjaid fürge játékszerét.
Engedd, hogy dúdoljam veled,
míg bűvölöd a billentyűzetet…
Te csak halkan játssz…..Én figyelek…
Álmodom...
A zongora mellé simulok csendben,
az édesbús,
cigarettafüstös próbateremben…....
Szia zongorista….
Maradhatok veled ma?
A Holdfény csábít, a füst elvarázsol…
Valahogy kell ez a mámor..
Akkor játszol?....
Csak nekem…

Ébredés...

Ropog a zsemle, fut a vajban a kés,
Fárasztó, reggeli ébredés.
Lábad lassú csoszogás,
vár a fogmosás..
Tükörképed cinkosan néz,
hajad szénaboglya,
Szemed is álmos még.
Pillangóröptű gondolat,
arcodon mosolyt fakaszt,
Forró bíborital kortyok
simogatják torkod.
Látod, indul a nap!
A reggel illatával telt tüdőd dagad,
Felébredtél végre, gyönyörű pillanat!

Visszalopakodott...

Visszalopakodott a tél,
pelyheivel puhán fehér.
Bekúszott a bimbózásba,
zúzmarát rajzolt az ágra:
Jeget lehelt a világra.
Hidegét a Tavasz bánta,
pedig övé volt már a táj,
zöldült szépen minden határ.
Rügyek pattantak merészen,
melegedő napsütésben.
Levetkőzve nyílt viráguk,
mikor hó köszöntött rájuk.
De csak mutatóba esett,
hogy a tél így visszalesett.
Tavasztündér szoknyát libbent,
szerelemre csábít itt bent.

Álmodtam...

Álmodtam szépet…
Szikrázó kéket,
selyemfehéret
halványlilával.
Zöldet és aranyat,
s hogy rájuk festek
egy cseppnyi nyarat
sárgán:
Látod, lesz szivárvány.
Pink mosolyodra
felhőkbe pillantom a telet…
Édes álmaimban,
már rég megleltelek.

Lehet?...

Lehet ilyen kék
ott fenn az ég?
Szélét fehér,
csipkés felhők
szegték.
Báránycsorda
kúszik felettem,
és szétfoszlik
menthetetlen.
Szikrázó fény
tükröződik,
árnyéka
sosemvolt kékre
vetődik…

Szín-játék...

Labdáztam veled,
dobtam színeket.
Nem kaptad el,
csak a pinkeket.
Nem érdekelt
a zöld, se fekete.
Nálam maradt
a barna is vele.
Csak a rózsaszín
vonzotta szemed,
hiába mutattam
szivárványszíneket.
Óvatos szíved
a lilára dobbant meg.

Gyöngy...

Gondolataim gyöngysorok.
Szavakként gurulnak szerte…
Tudom, amikor felkapod
újrafűzöd azt szemente.
Nyakamon csillog ékszered
válaszként, gyöngyszemeimre…