Még rémlik néhány boldog pillanat
a delíriumos éjszakák alatt…
Már nem érdekel semmi sem,
a rózsaszín, a kék meg az igen…
Szürkére váltottak a színek…
És már….Nem…Már nem, az az Igen…
Elfelejtettem a szavakat,
számon régóta lakat
lelkem sírva dorombol
a macskakülső alatt…
Minden napom könnyáztatta pillanat…
ha a összegyűjteném őket,
hajónyi rakományként úszna a bánatmálha.
Keresve örömkikötőket, hiába…
A fájdalom, Isten adománya.
Hogy örömünket néha szomor’ is fájja…
S hogy melyik a másik rovása,
magam vagyok életem kovácsa.
Addig kell ütnöm a vasat
míg bánatomra örömrózsa fakad…
Akkor ér révbe a teherhajó,
s üresen pihen a dokkban:
Fájdalmas terhétől szabadultan.
cuki..
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése