Adomány

Morcosan nézem magam,
ahogy jókedvem viháncolva
próbál felvidítani.
Egy mosolymorzsát csennék.
Csak feszültségoldásként…
De arcodról egy sem hull,
rajta sötét leplek gondolataid,
mit barázdás ráncok temetnek…
Ezer éves gyűrt halmai a földnek.
Emlékeid megkövült mosolya
válaszol kimondatlanul,
szemeid térképe a múlt..

Meggyötörtek az évek.
Vállaidon számolatlan ülnek a rémképek…
Fessük fehérre őket, vagy pirosra
s majd, ott lesz az a kis morzsa…
Amely ha rám mosolyogna titkon,
bennem is ragyogna másoknak…
Nem magamnak!
Gyűjtenék reményt, csillogó tüneményt,
amit egy szó adhat, mit ritmus a dalnak.
Sorra nyitom befőttként eltett
mézes mosolyom csuprait.
Cseresznyés csókot mellé, hazait..

Ajándéknak a lélekfinom borait,
szavakból koktélt, mely kissé elvarázsol
e vad világból repülni kicsit…
Simítni arcod ráncait:
Bánat ne írja tovább őket,
lelkem éléskamrája, tárva-nyitva áll előtted.
Garázdálkodj bátran!Kóstolj bele!
Ujjaddal nyalints,
mint fakanálról lekvárt ha frissen főtt…
Aztán meríts kanállalés ints, ha ízlik!
Érezd, milyen a nap mosolygással.
Ír legyen sebeidre, porcelán mázzal..

Takarja gondjaid,
mi résként újra lopakodik beléd
s feszít, mert még nem elég!
Vedd észre a napot,
hisz neked is ragyog,
szippants friss illatot, jó mélyet,
míg szemed az égtől lop, ragyogó kéket.
Vidd csak jókedvemet,
ragadjon arcodon.
Utánpótlást találsz: Lélekpolcaimon.
Boldogságmorzsákat gyűjtök naponta,
hogy a szeretetkoldusok éhét csillapítsa.