Diabetes Mellitus

Két napig ültem hiába…
Előttem rémisztő kórházi ágya…
Ujjaim bilincsként fogták vékony kezét
világként tartottam kezemben tenyerét.
Mozdulatlanul, pici ujjacskái,
szelíden hagyták magukat dajkálni.
Sűrű szempillája mély árkon pihent,
mint egy játék baba aludt csak végtelen…
Kerestem a szemét azt a tengerkéket,
szemhéja mögött, álmodott szépet…
Csak vártam…Halálra váltan,
kezemben kezével az ébredés percét...
Tudtam, hogy így lesz!
Adtam a gyógyerőt, ágyánál ülve,
visszatartottam őt…
Harmadnapra mozdult kicsi kezecskéje,
s kábult álmából ébredezett végre…
Cirógatta lelkem az a kis mozdulat,
amivel visszatért hozzám sápatag..
Születésnapom volt, pont azon a héten.
Nem vehették tőlem, az egyetlen kincsem…
Nem engedték „fenn”…Nincsen az az Isten!
Azóta nevet rám, tengerkék szemével,
nem is emlékszik már,
mi volt akkor éjjel…
Hogy újra született, mákszemnyi eséllyel!

Körforgás

Cseppek csorognak a hártyán
tisztul a szivárvány.
Oszlik a köd sejtjeimben.
A helyére kerül minden.
Összeállt a kép újra, dübörög, dobog, ritmusra.
Szívem ezernyi szállal köt magához,
vérrel küldő csókdobbanáshoz.
Ölel a múlt, halálhajtó hintója elavult.
Cserélni kéne másra, szilaj vasparipákra…
Min tűzet okádva száguldanak a napok:
Szűkös heteink, hónapok….
Mígnem elérsz arra a pontra,
ahol bezárul a kör: Csonttoronyba!
És újra csorognak a cseppek arcodon,
ahogy akkor is, azon a napon…
Semmi sem változik soha.
Az idő állomásain vagyunk lüktető csoda.
Utolsó vérig harcolunk teremteni…
Pedig az szimplán csak isteni…
De már nem is erről szól az ének,
hanem, hogy kié az ítélet!
Ki legyen a harcban katona,
és ki áldozat….Siratóasszonyok fia…
Mely kézben, a hatalom pallosa…
Ugyanaz a nóta évezredek óta.
Hiába a csere, a nemesacél vele….
Akkor érdem csak,
ha nemes a cél vége-eleje:
És mi büszkén halunk bele…

Vörös vagyok...

Az van, amit nem akarok
biztos még csak gyerek vagyok.
Vágyom erre - vágyom arra,
rózsaszínű cukorhabra…
Kéne fagyi meg kis süti…
Bánatölő csokihegyek,
meg hogy másnap reggel hatra,
nyolc kilóval könnyebb legyek…
De ilyenek meg nincsenek.
Szeretnék egy új cipőt is,
s szőke hajat csakazértis…
Tudom utáltad is nagyon,
ha egy nő, csak szimplán okos
és nem egy kis divatmajom…
Legyen szép, nagy, bociszeme,
és szilikonos a melle …
Lehetőleg ne is szóljon,
és ha mégis…..Csíííz, ez elég!
Had villogjon ajándékod,
szemfogán a brillpatentod…
Na kis szívem jó figyelj rám!
Drága óra, mobil, laptop,
jó autó, s benne vackok…
Ez mind, randira felesleges!
Nem viheted be az ágyba,
Csak a pucér tested vágya az,
amit ott, elővehetsz…
Értékeid – már ha vannak,
pőrén is megmutatkoznak…
Bízz magadban, ahogy én is…
Vörös vagyok én szőkén is…

Csalódás

Csalódtam..Pedig nem akartam…
Se téged, se ezt..
Hessegettem mindig a valót.
Hátha mégis….Akartam a jót!
De záptojás szaga volt már a szónak.
Trombita hangja szólt takarodónak.
Lepukkant érzelmek haldokoltak némán,
bántottuk egymást rendületlenül…
Szinte ez volt a kéj már…
Az elejében volt a vége,
a kezdősor a pontot kérte,
csak nem vettem észre…
Akkor még nem…
Ha nem ég a tűz,
fröcsögjünk vizet a parázsra,
már úgysem jó másra…
Szalonnasütésre se, kihűlt már ereje…
De ne oltsuk ki rögtön,
játsszunk még vele!
A keserű próbálkozásba haltunk hamar…
Az érzés még most is mar…
Ha nincs vége, halál a diadal…
Elmúlt a forróság.
Ágyékunk lüktetése lecsendesült.
Szívünk dobbanása, hideg szerelemlánggal szembesült…

Álmatlanság

Egy, kettő, három…
Elaludt a párom.
Hát én vajon mit tegyek,
hogy én is álmosabb legyek?
Próbáltam már plafont nézni…
Számoltam a sarkokat.
Benne több száz göndör szűrű
bégető bárányokat…
Egereket, jó sokat…
De a macska megzavarta
ötszáznál a fejemet…
Nem tudtam már követni
az állatseregletemet.
Olvastam is félhomályban,
hátha álmosít magában,
a sok betű imbolygása.
Árnyképjáték a falon
szemem összpontosítom…
De nem! Nem alszom mindhiába!
Virrasztok az éjszakába.
És ha mégis aludnék?
Felzavarna kedvesem
horkol szenvedélyesen…
Hallgatom a torokzenét
fújtat, pufog, horkant, nyüszít…
Levegőt is vesz kicsit,
aztán zengi egyre-másra,
ismétlődik hangos álma…
Hogy nem ébred fel e zajra?
Saját magát nem zavarja?
Morfondírozok magamban.
Közben pedig szépen lassan:
Szememen egy lakat kattan.
Álmok indulnak fejemben….
Ááááááhhh….Tán el is szenderedtem…

Sz.E. 2008 08.19

Még rémlik néhány boldog pillanat
a delíriumos éjszakák alatt…
Már nem érdekel semmi sem,
a rózsaszín, a kék meg az igen…
Szürkére váltottak a színek…
És már….Nem…Már nem, az az Igen…
Elfelejtettem a szavakat,
számon régóta lakat
lelkem sírva dorombol
a macskakülső alatt…
Minden napom könnyáztatta pillanat…
ha a összegyűjteném őket,
hajónyi rakományként úszna a bánatmálha.
Keresve örömkikötőket, hiába…
A fájdalom, Isten adománya.
Hogy örömünket néha szomor’ is fájja…
S hogy melyik a másik rovása,
magam vagyok életem kovácsa.
Addig kell ütnöm a vasat
míg bánatomra örömrózsa fakad…
Akkor ér révbe a teherhajó,
s üresen pihen a dokkban:
Fájdalmas terhétől szabadultan.
cuki..

Búcsú

Elfogynak lassan számról a szavak…
Látod mégiscsak becsaptalak…
Ígéretem szerint, halálig veled…
Az Isten mégis így rendelkezett.
Nekem már halványul a világ,
rád pedig rengeteg gyönyörű dolog vár…
Engedj el bátran!
Az indulásnál fogd csak kezem…
Azt megengedem…
Ha megérkeztem, csillag leszek.
Fentről majd esténként integetek…
Pici pontként, porrá válok e világban,
senki sem tudja, hogy itt is jártam…
Csak te!Agyő hát neked!
Te mindig tudni fogod,
hogy hol leszek:
Szívedben mindig, és a fejed felett…