Megült a köd...

Megült a köd a kukoricán,
fátyolba vont cirokhaján.
Titoklepel a völgy felett,
húzza magán, a hideget.
Dideregve madár bújik.
eleséget nem találva,
be nem szántott tarlóhátra
száll merészen, kapirgálva.
Szomját oltja harmatcseppel,
víg verébhad meg csiripel.
Mikor pirkad csak a hajnal,
napkorong süt, langyos arccal.
Felszippantva vízcseppeket,
szántó is most, lélegezhet.
Gőzölögve lüktet végre,
olyan a föld, mintha élne.
Pedig aludt, álmot látott,
elszárított már virágot:
Gyümölcs érett fákon, bokron,
s mint újszülöttjét az anyja,
édes terhét már odaadja.
Szüret után:
Csupasz ágakba bújt álom,
mereng, a rügyfakadáson.
Szoborszépségei a tájnak,
melegre, hópuhára vágynak.
Hová tűnt a ragyogó piros,
színe a meggynek!
Narancssárgája barackhegyeknek,
szilvák, ezüst hamvas kékje,
nagyszemű szeder, sötét feketéje.
Édes szőlőfürtök aranysárga fénye,
lédús őszibarack, bársonyfehérsége.
Elpihennek most, megújulásra,
tavaszváró, téli szunnyadásra..