Bár tudnék...

Bár tudnék muzsikálni úgy,
hogy színpadról, moccanást se látni,
lélegzetvisszafojtva, tapintható csend
visszhangozna odalent, a nézőtéren….
Lennék én középen, a pulpituson…
Hangszeremmel:
simogatással csalt hangjegyekkel tölteném meg a termet.
Könnyek csillogása oldaná a figyelmet.

Áradó zene… Lélekkel tele…
Szökne a színpadról százfelé,
trónjától fosztott, szomorka Istene,
lágy dallamomtól:
Hatalmát vesztené…
Egyre hangosabb tánca, ujjaim virtuóz versenycsatája,
mikor a szívek égig érnek:
Lassú ritmusra váltva lecsendesül…

Akkor, ott a színpadon Egyedül…
Megválthatnám a bűnt, mi tettekben testesült:
Mindenkiét…Ha tudnám pontosan azt a zenét…
Kotta nélkül, könnyedén, bárkinek eljátszanám én…MOST!
A világ közepe vagyok fülbemászóan.
Gyógyír, sebekre balzsamok, lélekboldogság,
repülő angyalok, andalító, furcsa zajok…
Ünnepi ruha tiszteleg a melódiának…

Miattam feszül ő, hófehér ingek
gyönyörű bilincse:A csokornyakkendő.
Pisszenést sem enged az uraknak,
hisz koncertre kötelező…
Megbabonázva, fülnek hízelgő táncotjárva
kúszik körül a dallam, mit játszani akartam…
A hallgatóság értőn dúdolja,
halkan a zenét, hogy ne halljam,
ne zavarják játékom ütemét.

Aztán, az utolsó hang után,
tapsviharban fürdenék,
s a siker illatát sprayként táskámba rejteném:
Emléknek.
De nem tudok zenélni,
nem játszom hangszeren.
Szívem húrjait pengetik csalfa,
víg muzsikások, szemérmetlen boldogságvadászok…
Bár tudnám….Hogy ússzák ezt meg mások...